A beavatás
A beavatás
Egy hét nagyon lassan tud csak elmúlni! Főleg akkor, ha valaki nagyon vár valamit…
Karmilla sose gondolta volna, hogy ennyire hiányozni fog neki Benji főztje.
- Na, mesélj, mi tetszett a legjobban, a földi életben? – kérdezte az öreg, aki mindig maga mesélt a földi életről.
- Nem is tudom… Talán minden. Ja, és az iskola! Tudja, hogy mi mindent lehet ott tanulni? S mennyire izgalmas?
- Igen, tudom, én is voltam diák. S mi van a mai világban?
- Minden, aminek lennie kell! Tévé, rádió, autó, mikrohullámsütő! El sem tudnám mondani annyi jó dolog! De mostmár mennem kell, sajnálom! – a lány felkelt az öreg mellől, s elsietett apjáék palotája felé.
A nap még a felhők felett is sütött, s némi szél is cirógatta a lány arcát. Minden normális volt a mennyben. De valami mégis változott.
Valaki bekiáltott a lányhoz, hogy indulhat, mert a ceremónia elkezdődött.
Karmilla felkelt, majd kilépett az ajtaján, s elindult a trón-terembe. Amerre ment mindenfelé vörös szőnyeg volt leterítve, s a vörös szőnyeg mellett mindenféle varázslény állt.
Amikor véget ért a beavatása, s már Ő is teljes jogú Istennő lett, megfordult a trón előtt, s akkor elkezdte körülpáztázni a tömeget.
Megakadt a szeme valakin.
A tömegben ott állt Benji!
Karmilla mindig gondolkodás nélkül odarohant a fiúhoz, átölelték egymást, majd Banji így szólt:
- Ezentúl hogy szólíthatlak?
- Szólíts ezentúl csak Istennődnek! - mondta nevetve a lány.
Benji felkapta, megpörgette, majd amikor letette ismét a parkettára, a két fiatal isten ajka egyként forrt össze.
|